Bugyrul

Kezdjük azzal, hogy aki gyerekkorában bugyrulós volt, az örökre az is marad. Összebugyrul mindent, amit ér. Hányszor, de hányszor hallottam én ezt! Hogy mer’ csak bugyrulok. Igen. És azóta is. Én nem tudom, mivel függhet ez össze, de képtelen vagyok a ruháimat elpakolni. És igen, egy idő után mindenfelé, amerre ruhák lehetnek, keletkezik egy halom. És akkor kezdődik a bugyrulás. Amikor a halom aljáról kéne valami. Biztos vagyok benne, hogy ott kell lennie, és nincs ott. Az ágy végében, a ruháskosár felszínén, ahol pedig a még használható futócucc szellőzik, a fotelban, ahol nagyjából kabátok, felsők bugyrulódnak, az íróasztal előtti széken, az ajtó melletti széken és még folytathatnám, hogy hol mindenhol… Szóval bugyrulok. Én még életemben nem láttam hasonlót, ha valaki olvassa, aki szintén ilyen bugyrulós, ha nem is somogyi, és hasonló hangulatfestő igét nem is tud a cselekvésre, kérem, írja meg. Megnyugtatna, hogy ilyen halmot nem csak én vagyok képes összebugyrulni egy ruhakupacból, hogy szinte nem is látszik, minek mi az ujja, és a zokninak még csak véletlenül se jön elő a halom mélyéről a párja.

Reklámok

Csöszmörög

Régen elfelejtett íz! Öregapátok örökké itt csöszmörög!, hallom, amint nagyapám nem kevés gúnnyal a hangjában félhangosan megjegyzi, amikor dédapám elindul szokásos menetére.
Öregecske tacskókutyám is egyfolytában csöszmörög, lesi, hátha lepottyan valami ehető falat, miközben almát hámozok a konyhában. Látszólag céltalanul jön-megy, szóval ő is csak itt csöszmörög.

Kerhóra fog

— Na, te lány, kerhóra foglak, úgy látom, igön e’kanászodtá’! — így is kezdhette volna dörgedelmeit a dédnagyanyám. Én csak pislogtam, nagyon szerettem volna kibújni a kerhóra fogás alól, igaz, csak sejtettem, hogy ez most minden lehet, csak jó biztos nem. Tudtam, hogy számot kell adnom valamiről, hogy rossz fát tettem a tűzre, erről lehet szó. A kerhótól még most is borsózik a hátam, pedig nem vagyok benne biztos, hogy az elmúlt harminc-harmicöt évben hallottam-e egyáltalán valakitől.

Aki hallotta, ossza meg velem, milyen volt, mikor kerhóra fogták.

Kiiperedik

A legalacsonyabb fiúkból lettek a legmagasabbak. Akik hetedikben pöttömök voltak, azok második-harmadik gimnáziumra, szakmunkásiskolára egészen kiiperedtek.

De a gazdasszony is örül, mikor a semmire való, nyamvadt baromfi nekiveszi magát, és kiiperedik, mihelyt tavasszal egy kicsit jobbra fordul az idő.

Vagy a télen hirtelen fölnyurgult, halványzöldes, csenevész paprikapalánta, ami tavasszal szintén neki tudja még magát venni, amint kiültetik a földbe, rögtön kiiperedik.

Kágyiló

Új év – új somogyi csemege: a hányatott sorsú Limax maximus

A kágyiló torkos növényevő. Főleg a friss salátalevelet kedveli, amúgy meg nemigen válogat, ami éppen akad a veteményesben, azt dézsmálja. A só ellensége, ha sót szórnak a hátára, akkor, szegény, felfordul. Már nem a sötét színű, pettyekkel tarkított hátát, hanem a világos hasát mutatja.

Igen, ez a kegyetlenebbik kágyilóirtó módszer. Az idők folyamán másféle csapdákat is kitaláltak. Például sört kell beásni a földbe, ami odacsalogatja, a kágyiló belemászik, és benn is marad, mert kimászni már nem tud. Hát nem szebb vég egy kágyilónak sörbe fúlni, mint sótól felfordulni?

Emberi mércével mérve mindenesetre szebb.

(Az már más kérdés, hogy az emberi cselekedet mindkét esetben mennyire humánus.)

Vatorászik

Aki vatorászik, az nem túl szép dolgot művel, ha éppen az orrában jár, De táskában is

lehet

vatorászni, ha a legmélyére került, amit keresünk. Jól fel kell túrni, hogy előkerüljön a kulcscsomó, a rúzs, a szemöldökcsipesz, vagy éppen a pénztárca. Egy szó, mint száz, az ember többnyire

ott vatorászik, ahol találni remél valamit.

Csufkodik, csufoskodik

Nem mindegy, hogy csufkodik valami, vagy csufoskodik valaki. Szégyen a falura, ha az országút szélén csufkodik egy düledező ház, egy elhanyagolt porta. Nem dicséri a porta gazdáját, örökösét, de a falu elöljáróságát sem, hogy tétlenül elnézi, szó nélkül hagyja, hogy ott csufkodjon.

Dupla szégyen, ha még ráadásul mindennap ott csufoskodnak egymással a tulajdonosai a ház udvarán, ország-világ előtt tépik-cibálják egymást, kígyót-békát kiabálnak egymásra, hogy a hetedik határban is hallják. Ahol már ilyen nyilvános csufoskodásra kerül a sor, ott nemigen lehet tenni ellene, általában nem hat már a jó szó.

S hát a ház is tovább csufkodik az út szélén a falu szégyenére, a gazdái meg csufoskodnak tovább egymással, őseik, falujuk szégyenére.