The Bookshow Must Go On Too

Fel akartalak hívni az este, vagy legalább egy SMS-t küldeni, de mivel nyolc hónapja tudom, hogy többé már nem lehet, csak az érzés motoszkált bennem, a mérhetetlen hiány, ha én ezt valakivel most megoszthatnám, akkor csakis veled, hiszen otthon csak te ismered, te vagy, akiknek hirtelen-hamarjában eldadoghatnám, hogy nincs. És te sem vagy már. Nem vagy, hogy elmondhassam, hogy ő is. Elment ő is, teutánad, arrafelé, ahol az égi könyvtárosok rakosgatják egymás mellé az elolvasott vagy még olvasásra váró könyveket, mit tudom én, egy könyvtáros el tud-e szakadni holtában a könyvtől, nem hiszem, honnan tudhatnám, azt viszont tudom, hogy ha odaát még van rá módotok, akkor ott ti már nem szervezkedtek többé, hanem most már csak olvastok. Te is, ő is.

Én nem tudok erről a hiányról beszélni. Nincs semmi, csak a hiány, hogy nincs, kinek elmondjam, hogy nincs, érted? Csak te lehetnél az, és nem vagy. Erre se vagy, semmire sem vagy itt, csak álmomban időnként, de legtöbbször onnan is arra ébredek sírva, hogy már megint menned kell. Mert már ott is tudom, hogy nem maradhatsz. Csak itt a hátam mögött, mint most, de mihelyt megfordulok, csak ez a kínzó hiány megint.

Tudod milyen érzés volt? Megláttam azt a gyászkeretes partecédulát ott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet ajtaján, és kétségbeesetten néztem hátra, hogy hol vagy, látod, mintha ott lehetnél, rögtön elkaptam volna a karodat, hogy jól megszorítsam, mint régen, és mondjam, nézd, látod, én ezt nem hiszem el, hiába áll ott fekete betűkkel, hogy élt negyvenkilenc évet, én akkor sem hiszem el, nem lehet, hogy ő, pont ő, akiben annyi élet volt, tavaly ilyenkor felőled kérdezett, hogy vagy, szemében azzal a különös csillanással, ahogy nagybetegek sorsa felől érdeklődnek, melynek mélyén mindig ott a félsz, de mire mondhattam volna bármit is, hogy nem jól, nagyon nem jól, háromszorosan is nem jól, ahhoz képest, ahogyan én létezni tudni szeretnélek, de ő időt se hagyott szinte rá, hogy válaszoljak, térült-fordult, akkor is éppen könyves dologban készülődött, épp benne volt nyakig a szervezkedésben, mikor megérkeztem, de valahányszor elszaladt mellettem, pillantása mélyén mindig ott volt, hogy neked is szól a figyelme, ahogy futtában is kérdez, nincs-e valamire szükségem. És most nincs. Nem vagytok. Elmúlt egy év, én itt vagyok Zentán, és Angi nincs többé, csak az emléke. Fiatalabb koromban a tehetetlen düh vagy a puszta keserűség biztos rávitt volna, hogy rúgjak, ordítsak, ököllel belecsapjak a levegőbe, hogy nem!, ezt nem tűrhetem, ekkora igazságtalanság, ezt nem lehet, hogy pont ő. Pont ő. De már nem tettem, ahogy azt se mondtam, hogy pont te, mert réges-rég tudom, nem erről szól a történet, hogy pont kicsoda, hanem hogy menni kell tovább a könyvekkel, igaz, Angi?

Reklámok

Osztálytársak

— Látja, meg se kérdeztem, nem unatkozik-e, szólhattam volna, hogy üljön ide hozzánk beszélgetni! – állt föl a hátam mögötti négyes ülés menetiránnyal szemközti oldalán Éva néni, mert úgy hívták, egyszerűbb neve volt, mint a barátnőjének, gimnáziumi osztálytársának, akivel a vonaton utaztak valahová a Balaton mellé. Nem hallottam, meddig mennek, én Füreden leszálltam, elhaladtomban köszöntem el tőlük a leszállásra készülődvén, akkor mondta ezt Éva néni. Nagyon kedves!, ezt válaszoltam, mire Éva néni sietve megjegyezte, Én nem kedves vagyok, csak szeretek beszélgetni, ha egyedül jövök, akkor is mindig beszélgetek valakivel!, így, ezt mind egy szuszra.

Néztem Éva néni hajlott alakját, tizenöt centit ment össze az elmúlt években, hallottam, elég hangosan beszélt, mert a barátnője hallókészüléket viselt, meg is jegyezte, hogy szemben szeret vele ülni, hogy lássa a szemét, nem a száját, a szemét, miközben beszél. Néztem szelíd, jóságos arcát, és az jutott eszembe, nem is kellett velük beszélgetnem, tudom én mindkettőjük sorsát, elég volt, amit hallottam, mert ha nekiállunk beszélgetni, akkor úgyis csak rólam esik szó, engem faggatnak, udvariasságból én alig kérdezhetek, sokkal jobb ez így, hogy hallgathattam őket.

Ott kezdődött, hogy Éva néni osztálytársa felszállt a vonatra. Én már fenn ültem a helyemen, a tapolcai gyorson, a néni bejött, letette az előttem lévő négyes ülésre a csomagját, nyitva hagyta az ajtót, és visszament, csak annyit hallottam, hogy a folyosóról vitatkozik valamin a barátnőjével, aki lent áll még a vonat mellett a peronon. Mire rájöttem, hogy Éva néni nem akarta feladni neki a csomagját, mert nehéznek találta, a barátnője meg nógatta, hogy nyugodtan adja csak, elbírja, addigra késő volt, hogy szaladjak segíteni, mert Éva néni már szólt a kalauznak, és az felsegítette.

Miért nem tetszett szólni?, kérdeztem volna Éva néni barátnőjétől, mert ha tudtam volna, hogy segítség kell, felállok és segítek, de túl tapintatos volt ő ahhoz, hogy bárkit is felállítson a helyéről, mert ő most segítségre szorul.

Ahogy néztem őket, hajlott alakjukat, töredező beszédük hallatán úgy éreztem magam, mint egy kamasz a felnőttek között, aki a fiatalsága puszta erejével lázad minden ellen, ami végérvényes, lezárt, ami felnőtt, hisz ő még nem tartozik oda, ő félig-meddig még gyerek, neki semmi köze, nemi is lesz ahhoz, amit a felnőttek csinálnak, mert ő biztos nem így csinálja majd, nem ilyen lesz, ha egyszer majd felnőtt lesz.

Nem akartam belegondolni, hogy igen, én is így leszek majd, ha megérjük, beletelik jó öt percbe, mire felkapaszkodok a meredek vonatlépcsőn, behúzom magam után a bevásárlókocsimat vagy a gurulós bőröndömet, merthogy nyilván én is azzal utazom majd, és szép lassan elfoglalom a helyemet.

Mi lett volna, ha odaülök? Támadt egy ilyen gondolatom, rögtön az elején, hogy szólok nekik, üljenek mellém, a túloldali négyes ülésre, együtt nem fértünk volna el a csomagok miatt, de nem szóltam. Bár ennek a beszélgetésnek nem lett volna tétje, mégsem szerettem volna hallani a hangomat, amit mesélek. Így legalább csak rájuk kellett figyelnem, ahogy egymással beszélgetnek, nem lebegett köztünk az az óhatatlanul is felemás érzés, valahol félúton az irigység meg a sajnálkozás között, amivel az idősebb emberek viszonyulnak a fiatalabbakhoz, mintha elfelejtenék, hogy ők is voltak egyszer fiatalabbak, időnként sajnálkozva-irigykedve még meg is jegyzik, milyen jó neked, hogy még futni is tudsz, nem sántikálsz, neked még jó a lábad.

Nem kellett beszélgetnem, akkor is leszűrtem, ami nekem fontos volt, rögtön az első mondatuk hallatán megállapítottam, hogy nyíltszívű, barátságos emberek, kissé talán naivak is, amit viszont nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon ez a naivitás része volt-e alaptermészetüknek, vagy csak az idős kor következménye, szükséges velejárója, hogy az ember kissé elnézőbben tekint a világra, hogyha öregkorára nem keseredik meg teljesen. Ez a két özvegyasszony nem keseredett meg, mi több, érdeklődéssel fordult a lehetséges új ismeretségek felé, énfelém is, érdekelte volna, ki vagyok, hová megyek ezzel a hatalmas narancssárga bőrönddel, mire én mondhattam volna nekik, hogy Füredre megyek, és ott beszélgetni fogok egy halott költővel.

In memoriam Keszthelyi Rezső

születését
váltja valóra haláláig.

Tegnap meghalt. Ennyi áll a Keszthelyi Rezső tárgyú E-mailben, melyet egy órával ezelőtt küldött költő barátom, akivel terveztük, hogy majd együtt meglátogatjuk egyszer. Erre sajnos már nem lesz módunk, se együtt, se külön, ez a majdani látogatás is felkerül életünk örök adósságainak sorába, és mi szegényebbek leszünk egy élménnyel, mert hallhattunk volna együtt olyan valakit, aki tanúja volt múltunk egy szeletének, melyet mi nem ismerhettünk, és már soha nem is ismerhetünk meg.

Egyszer jártam nála. Majdnem elszédültem, mikor végső elkeseredésemben felhívtam, hogy nem találom a lakást, és végre megértettem, hogy még a függőfolyosón is át kell mennem, a másik épületszárnyba, és ott megtalálom. Csalódást okoztam neki, pedig a tiszteletemre spanyol bort nyitott, és én csak szódavizet kértem a földimogyoróhoz. Aztán mesélt. Hogy milyen volt Leányfalu, mikor Karinthyt meglátogatta. Volt itt egy lábteniszpálya, nem messze Ciniéktől, meg egy őz is, lejött egész a kerítésig, mikor arra mentek. Ugyanolyan valószínűtlennek hatott mindez, mint minden más, amit arról a rég letűnt faluról mesélnek nekem a helybeliek, akik még látták, milyen volt, amikor úgy befagyott a Duna, hogy cölöpöket vertek le, és azok mentén mentek át lovas kocsival vagy szánnal a szigetre.

Keszthelyi Rezső is meghalt, sóhajtozhatok, minden hiába, tegnap óta megy már ő is Juhász Ferenc után, találkozni a magyar líra legnagyobbjaival, mert közülük való, még akkor is, ha költészetét igazán kevesen ismerték. És most itt állok tehetetlenül, megint egy veszteség, egy örökre elszalasztott lehetőség, így vagyunk ezzel mindig, mindig későn ébredünk. Múltunk tanúi szép sorban itt hagynak bennünket, magunkra maradunk a közösen megélt múlttal a jelenben. Rokonok, barátok, kollégák mennek el egymás után, és írhat vagy mesélhet utánuk bárki bármit, az a történet sose lesz már olyan, mint amilyen velük lenne, ha még élnének.