Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Reklámok

Miért van szükségünk a klasszikusokra a 21. században?

A 2OO8-as év a kulturális sokféleség éve lesz az Európai Unióban. Számos rendezvény, nemzetközi megmozdulás, ötletbörze, nagy felhajtás minden téren. A társművészeteket most félretéve, jelentőségüket azonban egyáltalán nem figyelmen kívül hagyva mondom némi szkepszissel: miről beszélhetünk egyáltalán, hogyha nem olvasunk? Hogy ismerheti meg az ember önmagát, ha nem olvas, és ha saját magát nem iparkodik megismerni, akkor hogy akar ismerni másokat? Lehet-e olvasás nélkül kultúráról beszélni akkor? Kiindulópontnak mindenesetre leszögezem, hogy nálam a kultúra az írott szóval, az irodalommal kezdődik, mindig is ott kezdődött, mióta az eszemet tudom, és ott is ott fog, amíg az eszemet tudom.
Sok helyen elmondtam már, hogy minden ország és nemzet irodalmának van legalább tíz, húsz, harminc, százötven… olyan alapműve, amelyet okvetlenül ismerni kellene ahhoz, hogy valami fogalmunk legyen arról az irodalomról. És persze nemcsak az irodalomról, hanem arról az országról. Mert miből gondoljuk, hogy valaha is lehet fogalmunk róla, milyen volt a hatvanas években Spanyolország, ha nincsenek mindenki számára hozzáférhető irodalmi művek, amelyek megmutatnak belőle valamit?
Amikor elhatároztam, hogy lefordítom Rafael Sáchez Ferlosio A Jarama c. regényét, akkor elsősorban az hajtott – túl azon, persze, hogy a világirodalom egyik legjobb regényéről van szó –, hogy mutassuk meg a fiataloknak, akik imádják Spanyolországot, fülsértően magyarított elnevezésű spanyol kocsmákba járnak, ahol spanyol módra készült sör- és borkorcsolyát adnak, egyszóval mindent megtesznek, hogy elsajátítsák a spanyol szellemiségből valamit, amit a tortilla meg a flamenco sajátos ötvözeteként értelmeznek, ha nagyon sarkítani akarom a kérdést. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez a nyitott, befogadó spanyol világ nem most lett ilyen, amilyen, amikor már jobban Európára tárja kapuit, ahogyan persze Magyaroszág sem pőrén ez, ami most, hanem ebben a mostaniban benne van minden, ami volt, a honfoglalástól kezdve, és ugyanúgy Spanyolországban is benne van. A kezdetektől mostanáig. És ha valaki ma elmegy Madridba, kiszáll a négyes terminálon, és a Paracuellos del Jarama név nem mond semmit neki, akkor baj van. És akkor is, ha a Jarama csak egy folyó meg egy San Fernando-i metróállomás, semmi más nem jut eszébe róla. Nem juthat eszébe, mert honnan juthatna, ha nem tanult részletes spanyol történelmet, hogy a Jarama mentén végig állt a front a polgárháborúban. És erről elhangzik egy hátborzongató mondat a regényben, amely sokkal nagyobb erővel bír, mintha hetven oldalon keresztül részletezné a szerző a testvérháború borzalmait. És van a regényben egy jelenet, amikor az országúton döcögő Balillát megelőzi egy amerikai rendszámú fekete Crysler busz, és az autóban ülők csak annyit mondanak, hogy így könnyű, de az olvasó már tudja, mert előtte negyven oldallal két szereplő szájából elhangzott a megjegyzés, hogy az amerikaiak építik már a katonai repülőteret Torrejón de Ardozban. És még sorolhatnám.
A hiányzó kortárs klasszikusok lefordítása elengedhetetlenül fontos. Ha nem fordítanak rá gondot a könyvtermelésre szakosodó, mind jobban piacosodó kiadók, akkor kénytelen a fordító maga neki vágni, hiszen nyomja őt is a felelősség súlya, ha már egyszer ezt a szakmát választotta.

Spanyol paradoxon – magyar szemüveggel

— Haladni kell a korral, kár folyton a múltat emlegetni – vágja el beszélgetésünk szálát az antikvárius, mikor csak úgy mellesleg megjegyzem, hogy ahol most a kereszteződés van, régen ott nem is ment út, végig ilyen régi házak álltak, mint amilyenekből mutatóban meghagytak néhányat a csupa üveg, szürkésbarna irodaházak tövében, persze, kérdés, hogy meddig maradnak.

Az antikvárius témát vált, ragyogó arccal meséli, hogy a minap sikerült megszereznie a nagy romantikus, Gustavo Adolfo Bécquer kötetének első kiadását (aki éppen Berzsenyi halála évében született), közben megcsörren a fekete tárcsás készülék az antik hatású, tömör tölgyfából készült íróasztalán, és az utcáról is csengetnek. Mikor hátranyúlva az ajtónyitó gombot nyomja a vevőnek, sokadszorra fordul meg a fejemben: irigylésre méltó a spanyolokban ez az emberi következetlenség.

Párbeszéd

Rafael Sánchez Ferlosiónak elvittem személyesen A Jarama magyar nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait. Előtte nap találkoztam Julio Llamazaresszel, és elpanaszoltam neki, hogy a Cervantes Intézetben idén már nem lehet bemutatni a Cervantes-díjas író könyvét, mert felújítják az épületet, és amúgy sincs már keret az idei költségvetésben. Október 30-án megjelent ötvenegy év után, ha jól számolom, A Jarama, és az ország kulturális intézete nem rendül meg bele. Hát ilyesmiken keseregtem.

Aztán Ferlosióéktól hazafelé menet a metrón megakadt a szemem egy plakáton. A Sárga eső részlete volt a metróolvasmány. Így hangzik magyarul:

“Már hajnalodott, amikor hazamentem. Hideg fény olvadt szét a nyirkos levegőben, mint az ólom, sápadt világosság pislákolt a konyhában, a folyosón. Odabent újból nyugalom és csönd honolt. Még a tűz is, pedig már lelohadt, csak egy sárgálló parázskarika maradt belőle, a tőle megszokott békével vigyázta a kutya álmát. Emlékszem, amikor beléptem a konyhába, szinte önkéntelenül – annyi idő után – rápillantottam a naptárra. Ha emlékezetem nem csalt, az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt.”

És akkor elmosolyodtam, és arra gondoltam: mit akarok én a kultúrintézettel, a bürokratákkal? Hiszen ez itt a párbeszéd, erről szól ez az egész! Mit számít minden más!

Ördögfiókák

Sokféle ördög van a világon, ördögfiókából meg ha lehet, még annál is több. Igazából ártalmatlan kis lények, de hiába ártatlanok, pajkosságukkal, elevenségükkel sok borsot törnek az ember orra alá. Többnyire csapatosan garázdálkodnak. Nem csinálnak nagy kárt, apró, ám mégoly bosszantó kellemetlenség éri tetteik nyomán az embert.

Van egy csoportjuk, amely különösen kedveli a kész szöveget, imádnak garázdálkodni benne. Persze lopva, éjnek évadján szállják meg a kéziratot, mikor a szöveg szerzője alszik, így aztán reggel, amikor folytatja a javítást, nem veszi észre, hogy az elejével mit műveltek a gonosz kis démonsarjak. Nem tettek nagy kárt benne, hisz a legtöbbet úgyis mindig a szerző árt neki, de láthatóan ott hagyták benne kezük nyomát. Csupán összébb húztak egy-két szót, ami addig kicsit messzebb volt egymástól, néhol közéjük csempésztek egy-egy kötőjelet, észrevétlenül, feltűnés nélkül, és másnap, mikor a szerző folytatta a munkát, elégedetten nyugtázta, hogy milyen sokat kijavított, és milyen kevés van csak hátra.

Szegény feje! Még nem tudja, hogy a kézirat apró ördögiókáit felváltják majd a nagyobbacskák a tördelőnél. Mikor visszakapja tőle a szövegét, szinte nem ismer rá néhol, nem tudja elhinni, hogy ő ilyet csinált. Hitetlenkedve nézi, hogy az oldalpáron ugyanaz a két szó egyik helyen elkülönül, a másikon meg szorosan egymás mellé simul. El nem tudta volna képzelni magáról, hogy ilyet művelne. Persze, nem tudja, hogy a szövegben ördögfiókok garázdálkodtak, utána jöttek az ördögsuhancok, akik annyiszor rohamoztak, ahányszor fordult a szöveg a nyomda előtt. És persze a nyomdában is lesznek majd ördögök, fiókok, süvölvények vegyesen, úgyhogy szegény szerző, jobban tenné, ha megbékélne sorsával, és belenyugodna, a szövegében önkéntes rontók is dolgoznak mellette. Jobban tenné, mert végre beláthatná, hogy ezen a világon tökéletes munka nincsen.

A kaktuszfüge fajtatulajdonságai

Ha

kaktuszfügét akarsz enni, vigyél magaddal kést, villát, szúrd bele a villát a kaktuszfügébe, úgy vágd le a késsel. N

ehogy úgy

járj, mint a jó múltkor én is jártam Paroszon Azt hittem, óvatosan benyúlok két tüske közé, megcsavarom és leszakítom. Eddig sikerült is, az elsőt szépszerével leszakítottam. Aztán a másodikat is. A kerítésfalra tettem őket, és ki akartam venni a bugyromból a szalvétát, hogy majd abba becsomagolom, mégse puszta kézzel fogjam meg. Igen ám, de közben meglöktem az egyik kaktuszfügét, és ösztönös mozdulattal utánakaptam. Az lett a vesztem. Kismillió tüske ment a kezembe, nem tudtam hozzányúlni semmihez, mindenütt tüskét éreztem. Parányi, láthatatlan tüskéket.

A kaktuszfüge egyik legfontosabb ismertető jegye, hogy rettenetesen bosszúálló. Olyan, mint a legtöbb kaktusz. Ha hozzáérsz, szétspricceli apró tüskéit, és tele lesz vele az egész tenyered. Utána kenegetheted olívaolajjal, hogy kijöjjön. Mert egyedül az olívaolaj hozza ki. Hiába, hasonlót a hasonlóval. Különben sincs Budapesten kaktuszfüge. Tudom. Csak hátha, sohase lehessen tudni.