Futásból tartottam épp hazafelé, a templom tövében a napsütötte asztalok egyikénél ismerős alakot pillantottam meg, Sara és a barátja. Sara, a zenetanár, aki mindig mosolyog, fölpattan, de jó, hogy megint itt vagyok, invitál, igyak meg velük egy sört, én meg határozottan elutasítom, mennem kell, megbeszéltem az ebédet Françoise-zal. Szó szót követ, mert persze csak úgy nem lehet elmenni, ha sietek is, néhány mondatot azért váltanunk egymással. Még a számlálót sem állítom le, kíváncsi leszek, milyen részidőt hoz ki nekem az alkalmazás, ma pedig elég jól mentem, hát most tizenkettő fölött lesz, az biztos. Szó szót követ, hogyan, hogyan nem, a mesterséges intelligenciánál kötünk ki. Benne van a levegőben. Sara barátja, talán Miguel, de nem vagyok benne biztos, mert eddig csak kétszer láttam, váltig állítja, hogy könnyen az emberiség végét okozhatja, elindít egy rakétát, bármit, én próbálok tiltakozni, nem úgy van az, kedvenc olasz tudósom, a mesterséges intelligencia kutatója, a mikrochip meg az érintőképernyő és a touchpad feltalálója meggyőzött engem, hogy a tudat előbb volt mindennél, és ez az, amivel a mesterséges intelligencia sosem fog bírni, nincs megélt élete, nincs tapasztalata, ergo ésszerű döntést se tud hozni. De ésszerűtlent és gonoszat annál inkább, mondja Miguel, vagy akit annak hiszek. Nem vitatkozom vele, ráhagyom, végezzen velünk a mesterséges intelligencia, ha akar, mindenesetre az én csomagom nem a mesterséges intelligencia miatt került San Sebastiánba, abban biztos vagyok. Nem hozom föl példának arra, hogy a gép azt teszi, amit az ember parancs formájában belétáplál, mert akkor még most is ott állnék a téren, és nem félórát, hanem két napot késnék Françoise ebédjéről, de én meg vagyok győződve az igazamról, Federico Faggin véleményén kívül más nem is érdekel. Igenis a gép képtelen tudatos döntésre, az más kérdés, hogy mi történik, ha az ember elhibázott döntését kell folyamatban végrehajtania. Abból már lehet galiba. Nyilván így került az én csomagom San Sebastiánba, mert valaki fölcserélte az irányítószámokat.
A kályhától kell kezdenem. Kályhából kettő is van, merthogy két pár a címbeli bakancsom. Chiruca márka mindkettő, spanyol cég, az elsőt biztosan még 2011 előtt vettem Madridban a Fuencarral utcai cipőboltban, és abban az évben az egyik társam volt a Caminón. Az 550 kilométernek a felét megtettem benne, meg se látszott rajta, aztán ahogy múltak az évek, úgy öregedett a talpa, a váltótársa is megvan még, Vibram, annak a talpa nem, de a textil része lett erősen viseltes. Néhány évvel a Camino után Tarazonában vettem egy másik párat, nehogy Chiruca bakancs nélkül maradjak, ha majd végleg fölmondja a szolgálatot. Napi erdőjárásaimhoz nem is, inkább hosszú túráimhoz használtam, kíméltem, ahogy tudtam, de ilyen állapotában már csak kerékpáron használtam, mert ment szét a talpa. Az újabbat szintén, kéktúra, Naszálytúra, itteni hegyjárások Javierrel, Peñas de Herrera, Moncayo-vidék, Pireneusok és Taarazona környéke. Nem hetekig tartó, egy-egy napos túrák, kivéve persze a kéket, ahol többnapos útnak volt kitéve. Idén januárban Leányfaluról Pilisszentlászlón keresztül Visegrádra mentünk Péterrel az Apátkúti-patak völgyében, és a buszon vettem észre, hogy kezd hámlani a bakancsom talpa. Nagyon elkeseredtem. A kedvenc Chirucám ilyen pocsék minőség lenne? A felsőrésze szinte új, a talpa meg szétporlad? Én ezt nem hagyom annyiban. Nem is hagytam, lefényképeztem, úgy, ahogy volt, sárosan az újabbat, a talpa hagyott régit, és elküldtem a gyár címére. Kétsoros levél, nagyon bánt, hogy mind a kettő így tönkrement, akár elő is kereshetem a levelet, de nem teszem, a folytatásból is ismerem a hangnemet, hisz legutóbb tegnap írta Anabel az igazgatóságról, hogy élvezzem őket.
Sorra vehetném időrendben a levelezésünket, de a mi szempontunkból most nem az lényeg, pedig fontos, a hangnem, az első pillanattól fogva a hangnem, rövid, tényszerű közlés, nagyon csalódott vagyok, amiért a kedvenc bakancsom talpa levált, ilyen a másikakkal még nem fordult elő, pedig van néhány pár másik bakancsom is. Nem soroltam föl, hogy melyik milyen, hogy a caminós váltótársának már szétment a szövetrésze, de a talpa még bírja a gyűrődést, a másik is elengedett a varrásnál, a harmadik is, hogy lehet, hogy csak a Chiruca nem. Mégis megnéztem, január 9-én reggel írtam az interneten talált címre, és délután fél ötkor már ott volt a gyár válasza, hogy a jelenség nem kizárólag a Chiruca problémája, a poliuretán anyag természete, idővel elöregszik, ők már tíz éve nem használják ezt a technológiát, náluk nem hidrolizáló poliuretánból készülnek a cipőtalpak, ha elküldöm nekik, szívesen megjavítják és spanyolországi címemre vissza is küldik nekem. Írtam, hogy legközelebb majd márciusban megyek, erre válaszul adtak egy hivatkozási számot, hogy azt majd okvetlenül tüntessem föl a csomagon. Így is történt, március 23-án elballagtam a tarazonai postahivatalba, és expressz föladtam Arnedóba a két pár bakancsot, a biztonság kedvéért E-mailben is megerősítettem, nehogy a gyárban elkeveredjenek. Fájdalmasan érintett, hogy a 18 eurós expresszdíjból a dobozzal együtt a végére 24 lett, de a kocka már el volt vetve, ennyi, hát ennyi. Ráhagyással április 19-et írtam, hogy addig leszek Tarazonában, vajon elég lesz-e a javításra ez a közel egy hónap, mire Anabel, akit immár ismerősként üdvözöltem, írta, hogy javítás alatt állnak, azért Nagyhét előtt majd kérdezzek rá, hol tartanak.
Meglepett, őszintén meglepett, hogy egy gyár mindvégig ilyen rövid, lényegre törő, gyors és informatív válaszokat adjon sorozatban. Abból a néhány szóból is kiderült, hogy emberek foglalkoznak a bakancsaim ügyével, beleéreztek a helyzetembe, hogy ott állok a szuper fantasztikus Chirucámmal, és hámlik szét a talpa, mert ha nedvesség éri, a vízmolekulekulák beleépülnek az anyagába és szétporlasztják. Valahogy így zajlik a kémiai folyamat, de most nem is ez a lényeg, hanem ahogy a javasoltak szerint írok az ünnepek előtt, jön a válasz, hogy nem tudnak ugyanolyan talpat produkálni nekem, amilyen eredetileg volt, de minőségben ugyanolyan lesz, én meg válaszoltam is Anabelnek, hogy semmi gond, megfelel úgy is. Nyilván ők sem az eredeti hámlósra gondoltak, hanem az azóta alkalmazott technológiára, csak nem lesz olyan dekoratív, színes, mint amilyent az újakon látok.
Legnagyobb meglepetésemre április 5-én, Anabel válasza után mindössze két nappal jön az értesítés, Correo Expres, a posta közli, hogy úton van a küldemény, a következő órákban meg is érkezik, alant a link, amelyen nyomon követhetem a sorsát. Nézem, háromsoros címzés, két hiba benne. Csak az utcanevet meg az irányítószámot nem írták helyesen. Már ekkor tudtam, ennek a csomagnak nem lesz egyszerű az útja. Ott kezdődik, hogy a nagyheti munkaszünetek előtti utolsó napon adták föl. Elvileg a húsvéthétfő nem munkaszüneti nap itt, bár tartományonként változik, ahogy a posta kézbesítési értesítését nézem az oldalukon, náluk igen, mert az én csomagom érkezését eleve 11-ére jelzik. Tarazona irányítószáma 50500, nem tudom, hogy került a csomagra a 20500, mindenesetre az utcanevet javíthattam, megengedte a rendszer, a települést viszont nem. Na, gondoltam, jól nézek én ki, a frissen javított két pár bakancsom megy San Sebastiánba, onnan vissza Arnedóba, mivel borítékolható, hogy ott ha van is San Bernardo utca, akkor az ott nem Ancha, mint itt Tarazonában. Úgy is lett, elment a csomag San Sebastiánba, majd miután rájöttek, hogy nincs olyan utca, visszavitték a raktárba.
Kissé felpaprikázódva írtam Anabelnek, hogy kik ülnek abban a hivatalban, ahol nem veszik észre, hogy irányítószám ide vagy oda, Tarazona mégsem San Sebastián, nem is értettem, hogy veszi be a rendszer, mikor nem lehet internetes űrlapon címzést úgy kitölteni, hogy az irányítószám alapján ne ugrana ki rögtön a település. Ilyen nyilvántartás mellett, ahol nyomon követheti az ember a csomag útját? Száz szónak is egy a vége: a csomag nem ment vissza Arnedóba, 11-én Anabel írta, hogy nagyheti munkaszünet volt, csak most tud válaszolni, korrigálták a hibát. Nézem a posta oldalát, azon mindössze annyi a változás, hogy a küldemény feladója címmódosítást kért, ha bármi gondom van, lépjek kapcsolatba vele.
12-én délelőtt csöngetnek, és minden értesítés nélkül hozza a posta a csomagot a két pár gyárilag újratalpalt bakanccsal. Nem akartam hinni a szememnek. És a postai nyomkövető? Elakadt az utolsó információnál, hogy a feladó módosította a címzést? Én meg gondoljam, hogy a csomagom iderepült San Sebastiánból?
Minden jó, ha jó a vége, mondhatom most, 14-én, utazó bakancsaimat nézve, és így a végére talán már a kiindulópontom is érthető, hogy miért nem kezdtem el mesélni ezt a történetet Saráéknak ott a 0. Mesterséges intelligencia ide vagy oda, látjuk, ha az ember hibázik és nem lép közbe, a gép követi, ami alapján osztályoz, amit beletápláltak, nem ellenőrzi, hogy hamis vagy helyes a hozzárendelt információ, édes mindegy neki, hogy San Sebastián vagy Tarazona. Lehet, hogy mégiscsak Sara barátjának van igaza? Egyetlen téves információ, és a mesterséges intelligencia tényleg ellenünk jöhet?
Kívül-belül irodalom 