Ravasz László és Palmiro Togliatti

 

 Álljon itt egy régi írásom, Uri Asafnak ajánlva ezúttal

Még mindig csodálkozom, ha érthetetlen jelenséggel találkozom, pedig nyugodt szívvel állíthatom, eléggé edzett vagyok, az utóbbi idők történései pedig tesznek róla, hogy még inkább hozzászokjak kis országunk furcsaságaihoz.

Leányfalu nevének hallatán rögtön Móricz Zsigmond jut eszébe az embernek. Akinek nem, az vagy nem Magyarországon él, vagy azt se tudja, kicsoda Móricz Zsigmond és hogy létezik egyáltalán Leányfalu. Aztán eszébe juthat még Karinthy Ferenc, aki az év nagy részét leányfalui nyaralójában töltötte. Ott vészelte át az ostromot Márai Sándor, és ha visszamegyünk az időben, akkor Gyulai Pál nevével zárhatjuk az irodalmi palettát, aki szintén Leányfalun élt és alkotott. De még csak a legismertebb írókat és költőket említettük, mert akad még néhány, mint mondjuk Szeberényi Lehel, akit ma már szinte senki se ismer, pedig talán legtöbbet ő írt Leányfaluról. Vagy ott élt például Puszta Sándor, akinek még életében megjelent tizenkét verses könyve, nem akármilyen formátumú ember volt, költőnek sem utolsó, és egyáltalán nem mellékesen a falu plébánosa volt a nehéz időkben, 1937-től 1983-ban bekövetkezett haláláig. Aztán még folytathatnánk.

Október 23-án felavatták a falu új könyvtárát – a 20 millió forintos hitelből felújított Klein-villa melléképületében. Ravasz Lászlóról nevezték el, igen, Ravasz püspök is Leányfalun élt 1953-tól haláláig és 1975 között, teljes visszavonultságban.

Eszembe jut, amikor majd harminc évvel ezelőtt a kaposvári könyvtárban — teljes neve akkor Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár volt – megkérdeztem ott dolgozó bérmakeresztanyámat, hogy kerül az Olasz Kommunista Párt egyik alapító tagja a somogyi megyeszékhely könyvtárának nevébe, mire azt a választ kaptam, hogy 1964-ben nyílt meg a könyvtár, Togliatti abban az esztendőben halt meg, s az országban a kaposvári könyvtár volt az első intézmény, amit el lehetett nevezni róla.

Mielőtt a könnyű szillogizmusra hajlamos olvasó megvádolna, hogy Ravasz Lászlót egy lapon emlegetem Palmiro Togliattival, sietek leszögezni, semmi bajom velük, csak éppen nem oda való a nevük, ahová kerültek. Togliattiét a rendszerváltás szerencsére lesöpörte a könyvtár faláról, de hogy Ravasz Lászlóé hogy került oda, azt végképp nem értem. Leányfalun élt ugyan, de ebben a faluban, ahol annyi író élt, még Móricz Zsigmondon kívül is, vajon nem akadt senki, aki lobbizott volna egy kicsit Gyulai Pál vagy akár Puszta Sándor mellett? Mert hogy Togliattiról nem kérdezték meg annak idején Kaposvár népét, arra mérget merek venni.

 

Reklámok

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Két vers

Nicanor Parra

Segítség!

Nem tudom, hogy kerültem ide.

Önfeledten és boldogan szaladtam
Kalapom a bal kezemben fogva

A foszforeszkáló pillangó után

Mely őrült boldogsággal töltött el

Mikor paff, hirtelen megbotlottam,
És nem tudom, mi lett a kerttel,
De hirtelen megváltozott benne minden:

Orromon, számon ömlik a vér.

Tényleg nem tudom, mi történt,

Mentsetek már meg végre,

Vagy röpítsetek golyót a tarkómba.


Függetlenségi okirat

Függetlenül
A katolikus egyház szándékaitól

Független országnak nyilvánítom magam.

Negyvenkilencedik életévében

Egy állampolgárnak jogában áll
Fellázadni a katolikus egyház ellen.
Süllyedjek el, ha nincs igazam.

Az a helyzet, boldognak érzem magam

Itt az illatos akácok árnyékában,

Melyek éppen testre szabottak nekem.

Rendkívül boldognak

E foszforeszkáló pillangók fényében:
Mintha ollóval vágták volna ki,

Éppen lelkemre szabták őket.

Bocsásson meg nekem a Központi Bizottság.

Kelt Santiago de Chilében
Ezerkilencszázhatvanhárom
November huszonkilencedik napján:

Cselekvőképességem teljes tudatában.

Pávai Patak Márta fordítása

Füstölgés

Ma azon gondolkodtam, vajon nem hibásabb-e a vétkesnél a néma (ezt majd egyszer talán bővebben is kifejtem, ha jobb kedvem lesz).

És hogy rosszkedvem még nagyobb legyen, kedvenc témám, az úton-útfélen tapasztalható silányság és szakszerűtlenség, a fénykorát élő kontraszelekció megannyi ordító jele közül az alant következő passzus fájt legjobban, miközben a hálón barangoltam, gyorsan pusztába is kiáltom hát közös magánoldalunk segítségével, és közben azon tűnődöm, vajon ki jegyezhette le az április 30-ai ATV-s műsor szövegét (kérdeznék tőle valamit), amelyben Friderikusz Sándor Babarczy Lászlóval és Csáki Judittal beszélgetett, és kíváncsi lennék rá, vajon mit szólt hozzá, ha látta, Babarczy László:

“Babarczy László: – Igen. Én mindig arra voltam büszke, volt például a Godóra várva című előadásunk Kaposváron, amit egy időben stúdió, meg mindenféle eldugott módon, aztán átvittük a nagyszínpadra és rendes közönséget szerveztünk hozzá és egyszer csak az Ascher lehívott, hogy menjek le nézni, mert ilyen fejkendős nénik nézték Barcs környékéről, valahonnan voltak és dőltek a kacagástól, a Godóra várva című nehezen emészthető Becket darab láttán. Erre én hallatlanul büszke voltam, de ma ez már bűn.”

http://80.99.236.195/friderikusz/?q=node/1406

Jaj. Hiha.

Vai Zita

Ne szólj szám, nem fáj fejem

Leányfalu alig egy hónappal ezelőtt beiktatott polgármesterét Fábry Sándor mutatta be post festa a falu népének. Körülbelül száznyolcvan ember volt kíváncsi Nyíri Csabára, jobbára azok, akik amúgy is ismerték már.

Langyosan, döcögősen indult a bemutatkozás, bőséges ízelítőt kaptunk Nyíri Csaba szakmai életrajzából, többször is elhangzott, hogy az Eötvös Gimnázimba járt, akárcsak a beszélgetőpartnere; az elmaradhatatlan — családi, baráti — dunakanyari kötődések felvonultatásából sem szenvedtünk hiányt, akadt bőven tehát az ilyenkor szokásos klisékből, melyek leginkább arra jók, hogy rém unalmassá tegyék az aktust. A beszélgetés elején azon tűnődtem, vajon mi szükség van rá, hogy mindezt most itt elmondják nekünk, Fábry Sándor és a polgármester közösen, amikor az időközi választási szóróanyagból a lényeget már megtudtuk, a többi meg nemigen tartozik ránk, leginkább az érdekel bennünket, hogy mit tesz majd a faluért az új polgármester.

Szerencsére föllélegezhettünk, hiszen a műsor második részében a közönség is kapott lehetőséget, hogy kérdezzen. Ennek örültem is, meg nem is. Örültem, hogy a plebs is szót kaphat, és nem kettesben adomázgat a polgármester és a mi Sándorunk a Faluház színpadán, aztán a folytatás nem sok jót ígért. A falufórumokról ismerős helyzetek jöttek elő, és ismét megállapíthattam, az emberek nem tudnak kérdezni, viszont panaszaik vannak, nem tudják, hol és kinek mondják el őket, de ha el is mondják, akkor sem kapnak érdemi választ. Most az történt, hogy a polgármester helyett Fábry Sándor válaszolta meg humoros kiszerelésben az amúgy roppant komoly kérdéseket. Időnként vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak közbe, annyira irritált a dolog.

Egy szónak is száz a vége, letaglózóan gyenge színvonalú volt ez a beszélgetés, egyetlen momentumát érdemes csupán kiemelni: kiderült, hogy Fábry Sándor sokkal tájékozottabb a falu dolgaiban, mint a polgármester, és végre kimondta, milyen egetverően ostoba terveket dédelget a testület, amikor a Faluház mellett lassan a végleges enyészetbe forduló Klein-villa melléképületéből könyvtárt akar csinálni, hogy a falu Múzeumnak titulált kulturális létesítménye kihasználatlanul áll, hogy elképesztő nagy ostobaság a Faluházat lebontani, és ha ülök, akkor mélyebbre süllyedek nyilván a székembe, de nem ültem, viszont amikor a Sorg-villa kérdése sorra került (a nagy vihart kavart ingatlanvagyon, a volt elnöki villa, melyet a falu tavaly májusban kapott meg a Kincstártól, s amelyen az előző testület a választások előtt két héttel, zárt ülésen akart íziben túladatni, de nem sikerült) eszembe jutott egy-két dolog. Polgármesterünk nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ez a mostani testület természetesen a falu megkérdezésével fogja majd eldönteni a Sorg-villa sorsát, csakúgy, mint a strand melletti területen épülő szállodáét. Ekkor már fogtam a fejemet. És mint oly sokszor, megint eszembe jutott, amikor december elején két civil meghívta azt a kiváló művészettörténészt, aki a villa műemléki védelem alá helyezését vezette annakidején, és vele együtt egy műemlék-ingatlanhasznosítással foglalkozó szakembert is, hogy legalább megismerjük, micsoda érték van a falunk birtokában. A tizenkét képviselő közül mindössze ketten voltak kíváncsiak a falu legnagyobb ingatlanvagyonának történetére, a lehetséges hasznosításával kapcsolatos kérdésekre. Ebből a mostani testületből. Amelyik majd eldönti a sorsát. A faluval együtt. Hát igen. A demokráciához fel kell nőni. Nincs mese. Meg kell tanulnunk valamit: nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk számon kérni, hogy delegált vezetőink hogyan gazdálkodnak a pénzükkel. Mert ígérhet bármit a polgármester, a képviselők. Szóvirágokkal, ilyen vagy olyan felhangú sallangokkal dobálózhatnak nekünk napestig, abból hallottunk már eleget, abból köszönjük szépen, nem kérünk. Felelősségvállalást, azt szeretnénk. És tetteket. Járdát. Utat, csatornát. Nem csak adóbehajtást. Jó iskolát meg óvodát meg orvost. Ami egy önkormányzatnak feladata, azt tartsa szem előtt. Erről nem nagyon esett szó a beszélgetésen, melyen kerültünk minden kínos témát, például hogy hová folyik a Faluházból a szennyvíz, azt február óta nem sikerül kideríteni, mondta az egyik felszólaló, viszont elhangzott egy vicces felvetés: nevezetesen, hogy a polgármester is végigjárhatná a falut, mint az egyszeri főpolgármester a fővárosa kerületeit. Fábry Sándor ajánlotta, hogy időnként esetleg ő is elkíséri. Szerintem remek gondolat. Ha Sanyi nem lesz vele, még tán álruhát se nagyon kellene öltenie, mert meggyőződésem, hogy a falu népének bőven több mint a fele föl se ismerné.

Fe Vass Tamás

Volt egyszer egy leányfalusi majális

A program fergeteges volt, Leányfalunak nem lesz könnyű még egy ilyet összegründolnia, bár az újseprőjólsepör Nyíri Csabával a bakon, no és a saroglyán, jelképes nehezékként mintegy, a lábát lógázó Tarlós Istvánnal, talán jobban szaladni látszik majd a falu szekere. Ezt egyébként a monstre programot záró kétórás koncert után Demjén Rózsi is remélte, miután a ráadásszámokkal visszajövetben nem mulasztotta el bemondani – nem tudom, ez benne volt-e a gázsijában, vagy csak úgy haveri alapon tette –, hogy az új polgármesterrel talán Leányfalunak is jobb lesz majd – nahát.

Azért kezdem a végén, mert ott búvott ki az szög az zsákból. Addig ugyanis amolyan békésen semlegesen vidékies, kicsit döcögősen kicsit pörgős, kicsit lacipecsenyés, kicsit művészfalusiaskodósan sznob, kicsikét meg hát szittyásan sólymos is volt ez a nagy happening ottan a Duna jobbik partján. Kezdődött az immár hagyománynak számító kötélhúzással – kötél jött kishajóval keresztül-által a Dunán – amottan, a szemben elhelyezkedő Pócsmegyeren beadták, emitten Leányfaluban pedig kiemelték volna hamarébb is, ha van tíz férfi Leányfalun, de asszonyokkal együtt sikerült csak tíz önkéntest találni, miután egy fiatalember egyedül rugaszkodott neki a nagy feladatnak. Aztán megszánták. Mert szemben a szigeten igen sokan voltak, a fél falu is talán, Leányfalun pedig sok-sok bemondást kellett eszközölni, hogy kerekedjék a kötélhöz hamarost ötven daliás férfi, hát, asszonyokkal-gyerekekkel együtt is csupán ha harmincan lehettek, na. Nézni többen nézték emitt, mint amott, az tény. Nemhiába, no, mondták, itten több a magát arisztokratának tekintő, odaát a szigeten meg még mindig jobbára a dolgosabb parasztság honos. Aztán jól alul is maradt Leányfalu, káóval padlóra kényszerült az innenső kötélhúzó csapat, úgy potyogtak le az emberek a kötélről, mint az érett ribizliszemek, mikor a szájába kapja az ember, és megrántja a csumáját. Hát, úgy valahogy. Na, eztán még következett sok más, színészválogatott kontra Leányfalu öregfiúk mix, aztán kis- és még kisebb pályás körmeccsek a házigazda, Szentendre, Szigetmonostor és Pócsmegyer csapatai között, ifjabb Schirilla is futásra csábította a közönséget, majd nemzetünk erős Fekete Lászlaja is belébúggantotta a leányfalusi majálisba a tőle megszokott, erősen nyíltas e-ivel, hogy mer-asztán-itten-bazeg-nem-lehet-ám-csak-asztán-itten-rinyáni-hogy-nehéz-ez-a-golyó-merén-esztet-a-golyót-úgy-elnyomom-ám-hogy-arru-kódútok

. Hát, igen. Köszönjük, Laci. Jöttek hastáncosok is. Nagyon szépek voltak, gondolatban mondtam is a feleségemnek, hogy csibém, hájban te is tudod prezentálni, amit a jobb első szélső. Aztán jöttek sipánkáék, vagyis Marcipán Cicáék, utánuk volt flamenco, latin combo Rák Béláékkal, country és funky, Waszlavik Gazember Petőfi Sámán Velorex Laciék, mielőtt színre lépett volna a nagy duó, Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor. Mindig tudtam, mert nekem megtanították már az óvodában, hogy Tátrai Tibor nagyon nagy gitáros, ha nem a legnagyobb széles e hazában, Szűcs Antal Gáborral együtt is nagyon jók, Demjén is csúcs, hogyne, persze, de hisz ezt már az elején leszögeztem.

Szó mi szó, Leányfaluban egyedül a polgármester ötperces beszéde nem tetszett, meg hogy a vécécsészéből rendre visszajött a küldeményünk. Utóbbin nincs mit tovaragozni; a bódévécétől irtózom, mert klausztrofóbiám van, úgyhogy maradt a Duna-part. A nagyobbik baj a polgármester beszédével volt, és már azt sem sütheti rám senki, hogy átkozott legyen, aki rosszra gondol, amikor azzal zárják a beszédet, hogy Hajrá Leányfalu, hajrá Magyarország! A meccset ugyanis már lejátszották, Leányfalu nyert is, a nemzeti válogatott pedig nem lépett pályára. Magyarán a polgármester adott ennek a falunapos hangulatú majálisnak egy enyhe kis narancssárga árnyalatot. Ami nem jó. (Mellesleg a sörkimérdékben ingyen osztogatott önkormányzati hírlevélben is benne áll a független polgármesternek szánt gratuláló Orbán Viktor-levél…) Nincs semmi baj vele, ha egy polgármester pártos, csak akkor ne hívja magát függetlennek, no. Ilyen egyszerű ez. Különben köszönet neki meg mindenkinek, hiszen a közönség, úgy láttam, jól érezte magát, de ahogy jöttömben-mentem, álltomban és ültömben kérdezősködtem, az emberek, akiket megszólítottam, vagy nem helybéliek voltak, ha meg igen, akkor még nem ismerték frissen beiktatott polgármesterüket.

Fe Vass Tamás

Az érzelmi szál

Egyszer mindent el kell kezdeni valahol. Az elindulás után meg hajtani kell a lovakat, és ha megvan a menetsebesség, magától megy szinte a szekér. Olyan ez is, mint az egyszeregy, pofonegyszerű, már-már közhelynek számít, de alapigazságnak is mondható, és mint olyant, sokszor ki is mondjuk, mert rendre rácsodálkozunk, mindig az újdonság erejével hat, mintha életünkben először hallottuk volna. Pedig egyidősek az emberrel.

Az utóbbi időben elég sok jó, és elég sok rossz irodalmi rendezvényen részt vehettem. Mielőtt ilyesmire adom a fejem, magamban mindig felidézem, amit egyszer a boldog emlékű Osztovits Leventétől hallottam: nem törvényszerű, hogy egy irodalmi aktusnak unalmasnak kell lennie. De nem ám. Az irodalmi esemény is, mint más, akkor jó, ha érdekes, akkor rossz, ha unalmas. És ahogy eltűnődtem magamban, vajon mitől van az, hogy az egyik, akár tizedannyi anyagi ráfordítással is jól sikerül, a másikból meg, ha mégoly sokat költenek is rá, akkor is mérhetetlen unalom árad csupán. Két dologra jöttem rá, ahogy törtem a fejem, és kutattam a közös elemek után: az egyik az, hogy vagy nagyon profi, vagy teljesen kívülálló kezében volt a dolog, a másik meg az, hogy érzelmileg erősen kötődött a tárgyban szereplő aktushoz. Igen, heuréka, erről van szó. Az érzelmi szálról, ez lehet a dolog nyitja. Mert mibe teszi oda magát az ember teljes erőbedobással, mit csinál határtalan lelkesedéssel, ha nem azt, amihez rettenetesen ért, vagy azt, amihez rettenetesen vonzódik érzelmileg, és persze amiért nem vár ellenszolgáltatást, mi több, föl se merül benne, hogy esetleg járna neki érte valami. Szerelemből, barátságból teszi.

Márciusban részt vettem egy olyan könyvsorozat-bemutatón – ráadásul nem is Magyarországon, hanem Zentán, egy határontúli magyar városban –, amelyet egy orvosbarátom hozott össze, egy ottani újságíróbarátja szervezett meg, és egy íróbarátom vezetett le. Sokkal többen voltak kíváncsiak rá, mint eddig bármelyik hazai hasonló bemutatóra, és jóval kellemesebb volt, mint eddig bármelyik. A Könyvfesztiválon is valami ilyesmi történt: a Könyvtárosklubban mutatkozott be egy spanyol író, és az egész sokkal érdekesebb és tanulságosabb volt, mint előtte nap a spanyol írók kerekasztal-beszélgetése. Persze itt is a személyes kötődés tette lehetővé, hogy ilyen jól sikerüljön a bemutatkozás.

És akkor most visszakanyarodhatunk a lényeghez: mindennek, amit ember csinál, emberinek kell lennie, különben nem ér semmit az egész. Nincs más misztikum semmiben, lehet hímezni-hámozni, hogy ez így meg úgy, ennyi meg annyi, egy biztos: ha valami lélektelen és szakszerűtlen, akkor megette a fene. Úgyis menthetetlenül rossz lesz, nincs is mit kezdeni vele.

Tisztelt honfitársaim, ha körülnézünk, melyiket látjuk túlsúlyban magunk körül? Az emberit vagy a szakszerűtlent?

Vai Zita