Lila káposzta rántva

Mióta a telefonomon ott van szinte az össze üzletlánc alkalmazása, előszeretettel böngészem a kuponos ajánlatokat, egyszer-kétszer már ajándékot is sikerült szereznem, persze, legtöbbször inkább ráfizettem, mert vagy nem aktiváltam, vagy még nem kapcsolta össze a központ a rendszerrel. Nem is tudom, Remeteszőlős-Máriaremetei túrám után mi vitt be a hűvösvölgyi Lidlbe, azt meg végképp nem, hogy az akciós lila káposztából minek kellett vennem, egy azonban biztos, a kaparóson nyertem, 3000 forint feletti vásárlás esetén egy liter 100 %-os almalét kínál ingyen az alkalmazás. Nem nagy kunszt ennyit elkölteni, főleg ha kettőt is veszek a kuponos osztrák sajtból. De itt még nem tartok, egyelőre a lila káposztát nézem. Alig több egy kilónál. Lesz belőle saláta.

Az osztrák sajtokat hamar beszereztem, bort ugyan nem fogyasztok, ettől függetlenül egy borsajtot is vettem a Mura-völgyi mellé. Némi pékáru – bajor sajtos akármi, amilyet a minap egy másik üzletben hot dogként számoltak nekem, otthon csak csodálkoztam, mi akar ez lenni, hát a bajor micsoda, pont kétszáz forintom bánta az üzletet, úgyhogy amit a kuponos sörömmel meg a sajtommal nyertem a réven, azt elvesztettem a vámon a pénztáros által hot dognak vélt két, bajor sajtos csodával. Most azonban ilyen elő nem fordulhat, automata pénztárban fogok fizetni, mégpedig telefonnal, tudniillik a pénztárcámat otthon hagytam, és ez az üzletbe belépve nem is mindjárt tudatosult bennem. Lássuk hát. Még él a sajtkuponom, továbbá nyertem az almalét a kaparóssal, meg is találom, a biztonság kedvéért összehasonlítom a képet a valósággal, stimmel, igaz, kicsit nyúlánkabb a doboz, merő optikai trükk, ugyanaz az írás rajta, 100 %-os, koncentrátumból előállítva. Bánja fene, ajándék ló fogának esete. Az olcsó kiflit is össze fogom vetni a nosztalgia változattal, veszek is mindjárt hármat, ugyanannyit, mint ezúttal a bajor csodából.

Meg is volnánk, lila hagymáért még visszamegyek, káposzta, hagyma, mazsola, rendes mennyiségű olívaolaj, kis kömény is talán, és néhány óra alatt szépen összeérnek. Irány a pénztár. Lildl kártya az üveglapra, aztán sorban a termékek vonalkódostul. A kiflinél elbizonytalanodom, sebaj, jön segítség, a fiú készséges, valami előjel szerepel a listán, azért nincsen ott a k-nál. Bónuszként még egy kakaós tekercset is vettem, ahhoz is segítséget kérek, mert az sem a k-nál szerepel, aztán jöhet a fizetés. Mindig elfelejtem, hogy csak a pluszkártya, a telefon pénztárcája nem az üvegfelületre, hanem a kártya helyére megy, ott kell érinteni, meg is van, a gép kiköpi a blokkot, tanulva a minapi esetből, ellenőrzöm. Pompás, mind a két sajt átment, viszont hiába az aktív kupon, az almalét nem kaptam ajándékba.

Nem szeretem, ha nyilvánvaló igazságtalanság ér, még ilyen kis tétel miatt is szólok, ha észreveszem, most éppen 340 forint ez az összeg. Kiderül, hogy hiába a képi azonosság, mégsem a megfelelő almalét hoztam el, de ha most elhoznám is, már akkor sem kaphatnám meg ajándékba, ahhoz még egyszer legalább 3000 forintért kellene vásárolnom. Hát azt már nem, inkább sztornó, azt viszont a pénztárosnál, automatán nem megy.

Leírhatatlan, ránézésre is mennyire utált engem az a pénztárosnő abban a pillanatban. Lehettem volna nagyvonalúbb, legyinthettem volna, veszett már több is Mohácsnál, alig több ez, mint a minap az a kétszáz, de nem mondtam, hanem visszakértem a 340 forintomat, és az utálkozó pénztárosnő miatt enyhén rossz szájízzel indultam el a villamoshoz.

Nem tudom, pontosan melyik megálló után ült le mellém az a fekete ruhás asszony. Miután elhelyezkedett, és meggyőződött róla, hogy tényleg nem zavar, bátortalan, elvékonyodó hangon odafordult hozzám, nem vennék-e zoknit. Olcsón adná, pamut. Átfutott agyamon a teljes zokni arzenál, téli, nyári, aminek töredékét se hordom, de esküszöm, vettem is volna, ha van nálam pénztárca. De mit kezdjek azzal a 340 forinttal, amit a pénztárosnő nagy dúlva-fúlva a kezembe nyomott? Mondom, otthon hagytam a pénztárcámat, ami nálam van, azt szívesen odaadom. Hát jó, megköszönöm, így az asszony, akiről közben az is kiderül, hogy munkácsi, egy beregszászi néninél lakik a Blahán, tömegszállásra nem megy, mert a lányával meg a két unokájával van, a vő meghalt leukémiában, ő is munkát nézni volt valahol itt a környéken.

Talán a Kárpátalja teszi, nem tudom, nálam Munkács a hívó szó, Beregszász rá a folytatás, már majdnem ki is mondom, hogy volt munkácsi születésű rokonom, a bérmakeresztanyám férje, de sajnos már nem él, és egy G. Mária nevű beregszászi lánnyal is leveleztem, aki kért tőlem egy hosszú fülű, piros táskát, de anyukám nem vette meg, nekem meg nem volt rá pénzem, én ezt így, ahogy van, meg is írtam neki, aztán többet nem írt, meg hogy a címét attól a beregszászi osztálytársamtól kaptam, aki hetedikben került hozzánk, és mi sehogy sem értettük, hogyan beszélhet jobban oroszul, mint az orosztanárunk, és én máig tudom a dalokat, amiket tőle tanultunk, Ocsi csornije meg a többi, de valahogy elakad a hangom, pedig épp csak egy pillanatra villan át agyamon, hogy miért pont Munkács és Beregszász, miért nem Mezőgecse vagy Lóka vagy éppen Macsola.

Az asszony mellettem egyre csak sóhajtozik, fáj a dereka, a térde, és ahogy beszél, én úgy süllyedek egyre mélyebbre az ülésemben, egy pillanatra az is megfordul a fejemben, vajon Kárpátalján is tényleg ilyen erdélyies s-eket mondanak az és helyett? Nem akarok belegondolni. És ekkor elhangzik a mondat, amellyel megadja nekem a tőrdöfést az asszony, hogy tudnék-e akkor a kártyámmal valami ételt venni neki. Kiszáradt a torkom, nyelek egyet, nem mondom neki, hogy kártyám sincsen, csak telefonom, hanem gondolatban végigszaladok a hátizsákom tartalmán. A lilakáposztámat szívesen odaadom, nyögöm ki nagy nehezen, a többiről nem beszélek. Hogy föl van-e szelve, mondom, nincsen. Akkor jó lesz. Majd lent elintézzük.

Ahogy közeledünk, úgy nő bennem a kétség. Ha most menekült, honnan tudja ez az asszony, hogy a Széll Kálmán tér Moszkva tér volt régen? De ez is csupán egy gondolatvillanás. A megállóban leszállunk, ígéret szép szó, nekiadom a káposztát, a három kifli van legfelül, azt is nyújtom neki, az asszony elhárítja, a kifli maradjon csak magának, ezt a káposztát majd este kirántom a gyerekeknek,  azzal megköszöni, és sok egészséget kíván.

Mint akit leforráztak, úgy indulok el a lifthez.