Hosszú útra mentem

 Naplás-tó, már a szó eredetét is tudom, napol, eltölti a napot,  a naplás az eltöltött nap, tehát a naplászok mennek naplászni a Naplás-tóhoz, de ez már kevésbé tudományos. Engem elsősorban a madarak érdekeltek, nagy reményekkel elindultam ideiglenes tartózkodási helyemről, a Várból. Nem egyszerű eljutni, hatféle megközelítésből választottam a szerintem legjobbat, elmentem a Moszkva térről az Örsre, ott fölszálltam a HÉV-re, majd Mátyásföldön kezdődött a bonyodalom. Sehogy sem akartam megérteni, a helybeliek sem tudták, hogy lehetséges, hogy az Örs felől jövök, és ellenkező irányba tartanék, aztán mégis abba a buszmegállóba kell mennem, amelyikből az Örs felé tartó buszok indulnak. Majdnem kerek egy órába telt a várakozásom, mivel a HÉV-től egyik megállóból a másikba tartva mindkét irányból elment két busz, és a 46-os igen ritkán jár. Nem baj, gondoltam, bár már kicsit éhes voltam, abban bíztam, hogy majd megérkezem a Naplás-tóhoz, és ott szépen elfogyasztom az elemózsiát, amit magammal hoztam: egy spanyol bagett vegán kenőccsel és némi sajttal, meg rendes mennyiségű házi paradicsom, saját termés, az apróbbik fajtából. Ez mind. És a busz nem jött. Aztán egyszer csak jött. Hogy a Naplás-tó felé jó-e az irány. Jó. Persze. Hogy a helybeliek ezt miért nem tudták, nem is értem, direkt megkérdeztem egy fiatalembert, ő váltig állította, hogy jó helyen állok. Csak a megállók nem stimmeltek. Egész mást mutatott a menetrend, mint a telefonom. Mindegy, gondoltam, rossz, régi, meg se fordult a fejemben, miután megerősítettek, hogy rossz irányban állok. Később, amikor megnéztem a vonalon felüli megállókat, akkor láttam, hogy a másik oldalon kellene várakoznom, csak hát közben elment az a busz. Mindegy, itt már tartottam, tehát fölszállok a buszra, a sofőr mondja, jó az irány, hol kell leszállnom, majd ha a prérire érünk, ott fönn, ott jelezzen, hogy mi a megálló neve, na, azt nem tudja, nem tudja, nem baj, majd szóljon. Majd szól. Így hát leülök, tizennégy megálló, nem most lesz. Erzsébetligeti fürdő. Hm. Mik vannak. Mintha nem is Budapesten járnék, hanem valahol máshol. Pozsonyi külvárosi útjaimra emlékeztet. Érdekes módon ott is elmentem mindenfelé. Püspökibe, tudom is én, hová, ilyen külvárosokba, mint ez itt, a Protektikába cipőt nézni, meg csak úgy, temetőt, kastélyt, bármit, ami eszembe jutott. De itt. Kistarcsa, Nagytarcsa, Isaszeg. Hm. Kinn járok a világból, aztán egyszer csak a Simongáti utca után jön az én megállóm, jelez a térképem is, jelzek én is, a sofőr helyesel, ez az, itt lesz, kicsit majd vissza kell gyalogolni. Vissza. Leszállok. Nem tudom, a sofőr végiggondolta-e egyáltalán, gyanítom, nem, minek is gondolta volna, hogy ezt a háromszáz métert hogyan is kellene megtennem. Egyáltalán. Erdei bekötőút. Ez a megálló neve. Nézek jobbra, balra, sehol egy jelzés, semmi az égvilágon, hogy innen valahogyan meg tudnám közelíteni a Naplást. Egy életem, egy halálom, átrohanok a záróvonalon. Innen is, onnan is száguldanak az autók, nem ötvennel jönnek, ez külterület a javából, ráadásul föntről hozza is őket lefelé a nehézkedés. Rápillantok az Openmapsre, az utat nem is jelzi a térkép, amelyik az erdőbe bevinne.

Egy gyors távoli fénykép, az ott akár Hegyesd. Vajon mi lehet? Gőzöm sincs, mit látok.

Nézem, pedig az az út mintha aszfaltos is lenne. De amit az Openmaps nem jelez, az nincs is. Én legalábbis nem bízom benne. Van gyakorlatom, az a térkép a leglehetetlenebb pontokon is segítségemre volt. Itt egy lehetőségem van, vissza kell mennem, ahogy a sofőr mondta, és az az út visz be a tóhoz, ott lenn. Háromszáz méter. De már átjöttem erre az oldalra. Forgalommal szemben kellene haladnom, úgy szabályos. Mindegy. Elindulok szabálytalanul a fehér zúzott köveken, van vagy harminc centim az árokig. Vagy menjek inkább az árokban? Az se jobb. Nem, én ezt nem. Kutya legyek és ugassak. Visszafordulok. Mese nincs, marad a megálló, visszamegyek, föladom, máshonnan nem tudom megközelíteni ezt a tavat, majd valakivel elmegyek, aki ismeri az utat és van autója, már járt ott. Ilyen csúfságot. Vagy másik irányból próbálkozom, de nem ma. Ma már biztos nem. Csak legalább egy pad volna valahol, hogy az egyik szendvicsemet megegyem. De nincs. Tűz a nap vadul, gondolom, nem az a busz jön majd vissza, amelyik engem is hozott, hanem amelyiket lekéstem. Borzalmas ez a forgalom. Átkozom a pillanatot is, amikor eszembe jutott, hogy megnézzem a Naplás-tavat. Miért nem mentem inkább Csillebércre vagy Makkosmáriára. Késő bánat. Kamionok, áruszállító autók, személykocsik. Ott lenn egy emberalak. Reménykedem, hogy erre jön, ha ő eljön idáig, én is lemegyek. Dehogy. Dehogy! Normális, épeszű ember itt nem közlekedik ezen a padkán. Másik irányból kellett volna jönnöm. Ja. Hopp, jön a busz. Lassít. Jaj, hányszor megfordult a fejemben, hogy olyan sebességgel fog jönni, hogy meg se tud majd állni. Hányan állnak vajon ebben a megállóban? Egyáltalán, kinek csinálták? Erdei bekötőút. Ahogy bizonytalanul elindultam a barátságtalan úton, emberi hangokat hallottam egy kis házikóból, nem néztem körül tüzetesebben, rögtön vissza is fordultam, nem volt bizalomgerjesztő, pedig kiabálhattam volna, megkérdezhettem volna, ez az út hová vezet? Lehet, hogy a ház lakójának van ez a megálló? Rejtély, de én már a buszon vagyok, megyek Mátyásföldre, ott leszállok a reptéri megállóban, forgalom ide vagy oda, megeszem az egyik szendvicsemet, aztán fölszállok a HÉV-re, Sashalmon megtesztelem, hogy olcsóbb-e a rétes és van-e olyan jó, mint a Várban. Így is teszek. Megállóban egy szendvics elő, aztán irány a HÉV. Sashalmon leszállok, a rétesesnél ránézésre látom, hogy ez nem lesz jobb, mint a várbeli, aztán az árát hallva megint csak megállapíthatom, hogy én valahol nagyon lemaradtam az árakkal, még a tavaly januárhoz képest is, pedig az nem is volt olyan régen. Rétes felejtős, HÉV nem jön, megeszem a másik két szendvicsemet is, amíg jön, aztán az Örsön végignézem a boltokat, nem veszek semmit, viszont jól lejárom a lábamat, nem ilyen terepre készültem a túraszandálommal. Mit mondjak. Ha valaki arra jár majd, vigyen el. Én még egyszer nem indulok el BKV-val.