Nem ismertem Moldovai Katalin eddigi munkásságát, a közönségtalálkozós vetítés előtt jóformán a filmjéről is csak annyit tudtam, hogy szintén „iskolás” témájú, mint a másik kettő, amit a közelmúltban láttam (a Magyarázat mindenre és a Szörnyeteg). Folyamatosan napirenden van az oktatásügy, ennek tudatában ültem be, magyar film, Budapesten vagyunk, jelen, egy pillanatig nem is értettem, miért euróban látom az árakat az áruk fölött a polcokon, aztán a feliratok láttán megnyugodtam, nem euro, lej, biztos átjárnak vásárolni, nem csak Szlovákiában, Romániában is minden olcsóbb, mint nálunk. A film közben mindez egy-egy gondolatvillanás volt csupán, különben végig, egész végig benne éltem, és szikrányi kétségem se volt, hogy ez bizony a mai Budapest, valamelyik iraton láttam is egy pillanatra a keltezésen vagy a fejlécen. Nem akadtam fönn a HR rendszámú autón, amit a periférián észleltem, a filmben zajló eseményeken keresztül pontos látleletet kaptam a mai Magyarországon jellemző iskolai viszonyokról. A végén persze rájöttem, hogy Erdélyben vagyunk, és a beszélgetés során ki is derült, hogy a rendező erdélyi, a filmet is ott forgatták, ettől függetlenül én végig Budapesten éreztem magam benne.
Ha egy film, egy regény, egy színmű képes úgy magával vinni, hogy szinte benne létezem, prózaian fogalmazva elhitetni velem, hogy amit látok, az úgy van, pillanatra sem kérdőjelezem meg, akkor ennél többet nem is adhat nekem. És Moldován Katalin filmjétől megkaptam mindezt. Drukkoltam magamban a tanárnőnek, hogy ne menjen a barátja után külföldre, tanítás helyett ne álljon be mosogatni egy étterembe, hanem tartson ki, ne adja föl, harcoljon az igazáért. Egy percnyi üresjáratom nem volt, amikor elkalandozhattam volna, olyan ritmusban pergett a film, hogy nem is engedte. Arányosan felépített jelenetek nyomán bontakozott ki előttem a tanárnő története, melynek alapjául az a bizonyos tordai eset szolgált, ahol azért kellett távoznia a tantestületből a magyartanárnak, mert megnézette a diákjaival Agneszka Holland filmjét, a Teljes napfogyatkozás-t, amikor Verlaine és Rimbaud költészetét tanította a tizenhét éveseknek, és ezért aztán a szülők panaszt tettek az igazgatónál, úgyhogy a végén távoznia kellett a tanárnőnek érte.
Nem tudom, mi a nehezebb, teljes fikciót írni, vagy megtörtént esetet feldolgozva kibontani egy regény- vagy filmhelyzetet, ha belegondolok, utóbbi nekem mégiscsak jóval nehezebbnek tűnik, hiszen ha ismert történetről van szó, óhatatlanul ott marad mércének, utána mondhatja a néző, hogy az nem is úgy volt a valóságban, mint ahogyan te itt nekünk elmeséled. A „szűz” filmtörténetnél nincs viszonyítási alap, lehet ugyan egy-egy epizódnyi, valóban megtörtént elem benne, lényegét tekintve mégis teljes fikció, ezért hangsúlyozzák utána az alkotók, hogy a valósággal való egybeesés csupán a véletlen műve. És talán ezért is sokkal értékesebb nekem Moldovai Katalin filmje, mert nem ismerve az alaptörténetet, Budapestre tudtam képzelni, mert egyetemes, húsba markoló égetőn aktuális kérdéssorozatot feszeget. Nem kínál megoldást, sok-sok kérdést nyitva hagy, mi lesz a végén a főhőssel, a mellékszereplőkkel, ezt már ki-ki maga továbbgondolhatja.
Krasznahorkai Ágnes alakítása lenyűgöző. Ana, a 150 éves múltú Balassi Bálint Gimnázium magyartanára a végsőkig kiáll magáért. Kitűnő tanár, a diákjai imádják, pont azért, mert nem tankönyvízűek az órái, nem csak azt tanítja, ami tantervi előírás. Az igazgatónő, a tantestület is nagyra értékeli a munkáját. Öröm nézni Skovrán Tünde alakításában az igazgatónő, Éva oly tipikus színeváltozását, ahogy a hatalom elvárása szerint idomul a történtekhez. És a tantestület is. Egyedül a Dimény Áron alakította Márk kollégája áll ki Ana mellett. Nagyon jó az összevont szemöldökű, fiáért aggódó apa, Bölönyi Zsolt, és az álmatag tekintetű kamasz fia, aki akaratán kívül is minden baj okozója. Utóbbi szerepében Sándor Somát látjuk.
A vetítés utáni beszélgetésen ott volt a rendező, Moldovai Katalin, a főszereplő, Krasznahorkai Ágnes, és a társ-forgatókönyvíró, Palóczi Zita. A beszélgetést Csákvári Géza újságíró, filmkritikus indította, aztán moderálta is. Teltházas vetítés volt, a nézők között jó sok pedagógus ott maradt, többen meg is szólaltak. Volt, aki külön megköszönte, hogy a filmben nincs politika és trágár beszéd, „mint a másikban”, én erre szóvá tettem, hogy bizony nem árt, ha van politika, hiszen az ember mégiscsak zoon politikon, közösségben élő, értelmes, beszédképes lény, Arisztotetész óta tudjuk, más kérdés, hogy manapság sajnos a politizálás már nem a szó klasszikus értelmében használatos, nem a közösség ügyeivel való foglalkozást, hanem a pártpolitizálást jelenti, ami pedig egyáltalán nem kívánatos. Ez a film igenis egy állásfoglalás: bármi áron meg kell védeni az igazunkat a hatalommal szemben, ki kell állnunk magunkért akkor is, ha egyedül maradunk.
Nem tudom, ha most adták volna be, kapott volna-e támogatást ez a film az inkubátor program keretében, de nem is ez a fontos, hanem hogy itt van, hogy elkészült. Pontos a kép, amellyel szembesülnünk kell. Szaladjon mindenki, főleg ha pedagógus, és nézze meg, ezt is, meg „a másikat” is, ahogy a közönségbeli pedagógus emlegette. A Magyarázat mindenre lassan egy hónapja megy, és íme, megjött az ikertestvére. Társadalmunk, iskolarendszerünk kulcskérdéseinek pontos látlelete. Itt vagyunk, 2023 októberének végén, Budapesten, nem évekkel ezelőtt Tordán, mégis mindez bármikor, bármelyik iskolában megtörténhetett volna.
https://port.hu/galeria/elfogy-a-levego/movie-236158?openwith=1592354
Kívül-belül irodalom 
Hozzászólás