Kékbe zárva

Harmadik nap. Mátraszentistván – Kékestető

Nem esik nehezemre elhagyni Szentistvánt. A Vidróczki csárda végképp elveszett, nem látom viszont, pedig nyilván létezik még, ott ért ki a jelzés, amelyet Szorospatakról fölfelé jövet nap mint nap követtünk. Nászutas kedvezménnyel igénybe vett szállásunkról mindennap meg kellett másznunk a Mátrát, nem volt könnyű, viszont akkor még sokkal inkább a természetről, a természetjáró turizmusról szólt a Mátra, ma meg már a pénzről, a kizsigerelésről, ezt láttam eddig, és a Kékesig is ezt fogom látni.

A falu vége rokonszenvesebb, mint az eleje volt, talán őriz még valamit abból a hangulatból, amit szerettem volna viszontlátni, de hiába, harmincegy év az harmincegy év.

Piszkés-tető, Galyatető az útirányunk, az erdőbe érve egy hatalmas törzsű kidőlt fát látunk, még fektében is él. Nem tudjuk megállapítani a levelei alapján, hogy micsoda. Nagyon szép az út Piszkés-tetőig, az obszervatórium kerítéséhez érve különös felirattal fogad bennünket a magyar állam és az Európai  Regionális Befektetési Alap ismerős fehér táblája, amely a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontnak a kozmikus hatások és kockázatok, valamint a tranziens asztrofizikai objektumok kutatására szánt 941,11 illetve 687, 37 millió forintos támogatását hirdeti. Vajon hogy áll most ez a kutatás, mikor ez a kutatóközpont gyakorlatilag már nem is létezik? Az ELTE-re vándorolt minden, forrás és kutatás is?

Galyatetőig is nagyon szép az erdő. Egy kis bükkfa előtt hosszabban állunk, vetekszik Hamvas Béla Koloskai hársával, amely dacolva a sziklákkal, még mindig áll. És ez a fiatal bükk is élni fog, együtt a kővel, látszik rajta, hogy van benne erő, a szikla szorításában is megtalálja majd azt a kis rést, amerre fejlődhet a törzse. A növényi élni akarásnál nincsen lenyűgözőbb.

Galyatetőre érve első utunk a boltba vezet, hiszen Szentlászlón nem volt. Elhaladunk Kodály temploma előtt, ott áll Kodály szobra, aki ennek a templomnak az orgonáján komponálta a Missa brevist. Ezt persze akkor még nem tudtuk, a Mátrai képek sem jutott eszünkbe, meg azt sem tudhattuk, hogy Kodály maga is hozzájárult az 1941-ben fölszentelt templom építésének költségeihez.

A boltban fölszerelkezünk élelemmel, banánnal pótoljuk szervezetünk káliumveszteségét, aztán indulunk tovább.

A kilátóba nem mászunk föl, maradunk a korábbi emlékeinknél, hiszen haladnunk kell, hogy fogyjanak a kilométerek, nehogy ránk esteledjen, mire a Kékesre érünk. A Turistacentrumban találunk bélyegzőt, feltankolunk vízzel, és már mehetünk is tovább.

Elhaladunk a nagyszálló előtt is, a környéken nagy sürgés-forgás, alig találunk rá a jelzésre, annyi kamion, földmunkagép dolgozik a terepen.

Az erdőbe érve különös vízfolyásra leszünk figyelmesek. Úgy néz ki, mint valami frissen fakadt forrás. Látszik, hogy nem régóta folyik, ahhoz viszont elég régen, hogy kész medret vájjon magának. Rejtély, hogy mi lehet.

Lejtős szakasz következik, fölfelé tart egy házaspár Parádsasvárról. Azt mondják, olyan bőségesen bereggeliztek Parádsasváron a kastélyszállóban, hogy úgy döntöttek, lejárják, feljönnek ide Galyatetőre. Dicséretes vállalkozás.

Előttünk szinte elérhetetlen messzeségben ott a Kékes, valószínűtlennek tűnik, hogy még ma odaérünk.

Vércverés a következő pecsételőhelyünk, némi dilemma után megállapodhatunk, hogy a lúdvérccel lehet összefüggésben a hely. Szép innen a kilátás, de leginkább az a kidőlt vadcseresznyefa látványa ragad meg bennünket, amelyik egyidős lehet Rákóczi kétbodonyi vagy romhányi fájával.

Itt ebédelünk, közben három fiatal hegyikerékpáros fölér, meg is kérdezem, van-e rásegítője. Nem semmi. Aztán jön egy fiatalember, lazán, hátizsák nélkül, egy szál alkalmi túrabotjával. Harmadszorra meg is szólítom, mi járatban van ezen a lidércűző helyen, mire ő, hogy a parádsasvári utat keresi. A kerékpárosok bevárják egymást mielőtt továbbmennek, az első érkező biztosít bennünket, hogy a következő szakasz nem lesz nehezebb, mint amelyik ide fölvezetett. Nyilván nem először járnak erre, de akkor is, minden elismerésem.

A lefelé vezető útról látjuk Parádsasvárt, előttünk a Kékes, embermagasságú fű, magányos bükkök. Ami a vihar után maradt.

Irány a Csóri hegy, aztán ereszkedés a Mátra-nyereg felé. Brutális szakasz, hatszáz méteren száz méter mínusz szint. Leérünk, irgalmatlanul zajos útkereszteződés előttünk, a szentistváni körtével fejelem meg a lejövetel élményét.

Az úton átkelve elakadt kamion, szívesen mondanék egy-két biztató szót a sofőrnek, szolidaritásból vagy megkönnyebbülésképpen, hogy leértem ide, aztán mégis beérem egy köszönéssel. Nyilván várja, hogy segítsenek rajta. Nem szövöm tovább a gondolatot, mert megérkezünk a Vörösmarty turistaházhoz, ahol pecsételnünk kell. Nocsak. Kutyákkal őrzött terület. Természetesen zárva, életnek, kutyának semmi nyoma, hajdani berendezése, bútorai az udvaron hevernek. Nem is értem. Illetve sajnos értem, ez a módi, hagyni lepusztulni, bagóért megvenni, kizsigerelni, hasznot húzni belőle. Szegény Mátra!

A túloldalon vezet be az út Mátraháza felé, egy darabig az út vonalát követi, aztán egy gyalogoshídon átkelünk a patakon, majd araszolunk fölfelé, amíg kb. 710 méteren el nem érjük a mátraházi műutat.

Mátraházán aztán se bolt, se szállás, ez majd csak később derül ki, egyelőre van egy buszmegálló, üdülőház, ahol pecsételni lehet. Szállás tehát nincs. Egyelőre hezitálunk, Mátraháza vagy a Kékes. Még otthon végigzongoráztam minden mátraházi lehetőséget, most az edzőtábort ajánlják, ők adnak ki szobát, ha nincsen náluk teltház. Reménykedünk, biztatnak bennünket, éppen hazafelé tartanak néhányan, de visszamennek, megkérdezik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy itt fogunk éjszakázni. Lepakolunk, fölmegyünk a Kékesre zsák nélkül, és visszajövünk, holnap meg majd fölmegyünk az első busszal. Jól hangzik a terv, csakhogy az edzőtáborban éppen kárpittisztítás folyik, úgyhogy nem tudnak elszállásolni bennünket.

Szárnyaszegetten haladunk tovább, hátha a  büféknél tud valaki valamit. Semmi. Se az Ózon, se a Négy évszak, se az Akadémia. Marad a Kékes. Mire végre fölveszik, kiderül, hogy kettőig kellett volna jelentkeznünk, kettőkor elmegy a szobaasszony, és így nem tudnak szobát biztosítani. Nem hiszem el. Bevetek mindent, itt állunk Mátraházán, sehol semmi, mikor korábban beszéltünk, nekem senki nem mondta, hogy kettőig kell jelentkezni, direkt kérdeztem, nem voltam biztos benne, hogy fölérünk a Kékesre, mi van, ha csak Mátraházáig jutunk el, ezért nem mertem előre lefoglalni. Utánanéz, hol a szobaasszony, és majd visszaszól. Remek. Akkor a büfében rendelünk egy kis vacsorát, rászolgáltunk. Persze, én is nyugodtabban ennék, ha tudnám, hogy nem a buszmegállóban fogunk éjszakázni, mikor még hálózsákunk sincsen. Már elfogyott a svéd húsgolyó meg a rántott sajtom is, de még semmi válasz a Kékesről. Én bizony felhívom, mi a helyzet? Ja, éppen akart szólni, most sikerült beszélnie a szobaasszonnyal, van egy szoba, mert előre dolgozott, holnap tíz után érkeznek a vendégek, addig el kell majd hagyni…

Mit mondjak, ennyi tortúra után azt mondtam, én bizony most szívfájdalom nélkül felülök a buszra. Így is tettünk, szépen fölvitettük magunkat a Kékesre. A gyógyszálló portája előtt megtaláltuk a pecsétet, botjaimat kinn hagytam, aztán elindultunk a recepcióssal, akiről később kiderült, hogy rendszeresen lejár dohányozni a portához. Hát ezért nem veszi föl sokszor a telefont! De sebaj, rögtön tudta, kik vagyunk, mondta, menjünk csak, pár perc múlva jön ő is. Aztán nem várta ki a pár percet, jött utánunk.

Hosszas papírozást követően elfoglaljuk végre a szobát. Lecihelődünk, aztán rövid séta, előbb a felhőbe burkolózó torony tövében, aztán a pusztulás képei között. Életveszélyessé nyilvánították a gyönyörű parkot, minden lépcsőlejárónál lánc, tábla, nem is értem. A szálló hátsó traktusán nő a gyom a csatornából, a tetőn, elhagyott gépek, üzemen kívüli berendezések, teljes pusztulás előtti kép.  Hol felbukkan, hol eltűnik a torony. Hihetetlen. Tényleg bejött a front, nem véletlenül dörgött időnként útközben.

Nem tudom, az a kis bundás dongó csak a hidegben dermedt-e rá a kővályúban árválkodó őszirózsára, vagy végleg lezárult egy életciklusa ezen a földön, engem mindenesetre olyan szomorúság fog el a megadón pihenő kis rovar, meg a körülöttem pusztuló temérdek érték láttán, hogy nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Arra gondolok, Csonka László, akinek az emléktábláját fényképezem, a tervező-építő vállalkozó, aki 1928-29-ben ezt a komplexumot felépítette és üzemeltette, most forog a sírjában.

martapatak névjegye

Prózaíró, műfordító martapatak bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: