A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

Reklámok

2 hozzászólás a(z) “A délutáni erdő” bejegyzéshez

  1. Kedves Márta! Köszönöm, köszönjük. A délutáni erdőből azért hiányolom az illatokat. *M* Dr. habil. Tóth Mihály Prof. Emeritus Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Kar

    Kívül-belül irodalom ezt írta (időpont: 2019. aug. 9., P, 8:10):

    > martapatak posted: “A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, > Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny > előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is > aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenese” >

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s