A Jarama fordítójaként mondom

Talán olyan az érzés, amit A Jarama c. regény maga után hagy, mint ami évtizedek múltán él az emberben egy Antonioni-film vagy az összes olasz neorealista film után. Álló kamera, a végtelenségig nyújtott pillanatok, a fehérnél is vakítóbb fehér, szemet kápráztató okkervörös, levelek közt áttűző nap, földön pettyeződő árnyék, szórt holdfény a fák között. Aztán egyszer begyorsul, kocsizni kezd a kamera, felfordul a világ, minden megváltozik hirtelen. Megy tovább a nap, és mégis minden más lesz, mert keletkezett az a hajszálrepedés, amely után már nem lehet ugyanaz semmi, mint előtte volt.
Azt hiszem, leginkább az riasztott vissza mindenhol mindenkit, aki nem merte lefordítani vagy lefordíttatni A Jaramát, hogy nehéz szöveg. Hogy az ötvenes évek spanyol szlengjét, az extremadurai tájnyelvi kifejezéseket lehetetlen visszaadni magyarul. Én úgy határoztam el, hogy húsz év után nem olvastam újra, nem kellett, mert tudtam, hogy azok közül a regények közül való, amelyekhez húsz év elteltével sem félve nyúl az ember, hogy vajon most milyen érzés lesz. Mert életem egyik legmeghatározóbb regénye volt akkor is, a nyolcvanas évek elején, és most is, miután már minden porcikájában ismerem. Fordításkor szinte drukkol a fordító, hogy jaj, csak ezt a szálat a végén ne felejtse el, mert nem kéne elhagyni, el kellene dolgozni, hogy ne álljon ki, jaj, vajon ez majd hogy jön össze akkor, ha… A Jaramában nincs tökéletlenség. Talán azért „utálta meg” Ferlosio, mert olyan, amilyennek lennie kell. Erős, önálló, komoly mű, amit szinte lehetetlen felülmúlni, vagy csak nagyon keveseknek sikerülhet. Ferlosio elég okos volt hozzá, hogy megértse, ennyi, amit neki a regényirodalomban tennie kellett. Ez az egy regény ér annyit, mint számos regényíró teljes életműve. És most az esszével foglalkozik. Meg a publicisztikával. Teljesen igaza van.
Ha valaki a regény megjelenése után Nadal-díjat kap, aminek akkor még rangja van, mi több, két évre rá, 1957-ben még a kritikusok díját is megkapja, azt támadni kell. Ostobábbnál ostobább kérdésekkel zaklatták, gondolom én, abból az elejtett félmondatból, amit márciusban mondott, mikor azt kérdezte, hogy maga is észrevette, hogy a hold nem megy le? Én meg bárgyún néztem rá: Milyen hold? Hogyhogy nem megy le? Van egy utalás a regényben, hogy ma telihold van, hamarabb lenyugszik ilyenkor a hold. És éjjel egy óra van, amikor ezt mondják, egy szereplőnek még meg kell tennie öt-hat kilométert, kimegy a kocsmából, megsaccolja, hol áll, és azt mondja, hm., ez kitart, amíg hazaérek.
Egy regényben akár azt is mondhatná, hogy eltűnt a hold az égről azon az éjszakán, akkor se vádolhatná senki a szerzőt azzal, hogy tudománytalanságot ír. A titok abban áll, hogy úgy kell leírni, hogy elhiggyék, hogy a holdnak bizony el kell tűnnie azon az éjszakán. Az ostobaság ellen azonban nemigen akad fegyver, Ferlosio nem is akart hadakozni senkivel. Elég megnézni a 65-ös kiadáshoz írt előszavát, melyben vitriolos választ kap, aki számon kéri, hogy miért nem tüntette fel az idézet forrását – ha már egyszer idéz – a Jarama földrajzi leírásánál, amellyel indul és zárul a regény.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s